2010. február 24., szerda

» Magyar monsignorék
16:04 | Érdekesség | Magyar vonatkozás | Római Kúria | vatikanifigyelo | 0 komment

Az egyházmegyés (világi) papok hűséges szolgálatát, érdemeit a Szentatya elsősorban azzal szokta jutalmazni, hogy saját családja tagjaivá fogadja őket. A Pápai Család ezen tiszteletbeli tagjainak megszólítása a „monsignore” (magyarra nem lehet jól lefordítani, célszerű így használni), és három kategóriájuk van, fontossági sorrendben: pápai káplán, pápai prelátus, apostoli protonotárius. (E kitüntető címekről bővebben a Magyar Kurír cikkében.)

Nem puszta sallangokról van szó, s nem a lila öv a lényeg: e címek a szolgálat elismerését jelentik, s viselőiket még szorosabban kapcsolják Róma Püspökéhez, aki Péter Utódaként Krisztus akarata folytán az egyház egységének „örök és látható principiuma és alapja” (Lumen Gentium 23.).

A kitüntetés adományozásának szokásos formája, hogy a helyi ordinárius (megyéspüspök) javaslatot tesz a pápai nunciuson keresztül a Szentszéknek. Az egyes „fokozatok” elnyerésének formai követelménye a meghatározott életkor és papi szolgálat (35-45-55 életév, illetve 5-15-25 év szolgálat), valamint hogy létszámuk ne haladja meg az adott egyházmegye klérusa létszámának 10%-át.

A 2008-as Pápai Évkönyv (2006-ra vonatkozó) adatai szerint – ami azóta persze módosult elhalálozások és újabb kitüntetések miatt – a magyarországi egyházmegyék papsága körében 8 apostoli protonotárius, 56 pápai prelátus és 51 pápai káplán van.

A pápai kitüntetettek többsége, összesen 30 személy az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében van inkardinálva, de megállapítható, hogy a máshova tartozók egy része is Budapesten teljesít szolgálatot. A sort Eger (20) folytatja, majd Szeged-Csanád (15) és Győr (10) következik. A Kaposvári Egyházmegyében és a Tábori Püspökség kötelékében csupán 1-1 személy birtokosa pápai kitüntető címnek. A Pannonhalmi Területi Főapátságnak viszont egyetlen lelkipásztora sem monsignore (a főapátnak mint felszentelt püspöknek természetesen kijár e megszólítás), ami azzal magyarázható, hogy e címeket szerzetesek számára nem adományozzák.

A képet árnyalja, hogy Magyarországon nagy hagyománya van az egyházmegyei szintű ősi, vagy éppen új alapítású kitüntetéseknek. Mint például az esztergomi káptalan tagjainak egykor pápai kiváltságként adományozott, 1968 óta viszont egyházmegyei kitüntetésként továbbélő protonotáriusi címe. Vagy az elpusztult középkori intézményekre utaló címzetes apáti és préposti kinevezések.

Az egyes egyházmegyék összesített adatai:


Esztergom-Budapest
Apostoli Protonotárius: 3
Pápai Prelátus: 8
Pápai Káplán: 19
Összesen: 30 fő


Eger
Apostoli Protonotárius: 2
Pápai Prelátus: 11
Pápai Káplán:  7
Összesen: 20 fő


Szeged-Csanád
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 8
Pápai Káplán: 7
Összesen: 15 fő

Győr
Apostoli Protonotárius: 1
Pápai Prelátus: 7
Pápai Káplán: 2
Összesen: 10 fő

Kalocsa-Kecskemét
Apostoli Protonotárius: 1
Pápai Prelátus: 3
Pápai Káplán: 4
Összesen: 8 fő

Debrecen-Nyíregyháza
Apostoli Protonotárius: 1
Pápai Prelátus: 3
Pápai Káplán: 3
Összesen: 7 fő

Székesfehérvár
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 2
Pápai Káplán: 3
Összesen: 5 fő

Szombathely
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 2
Pápai Káplán: 3
Összesen: 5 fő

Vác
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 4
Pápai Káplán: 0
Összesen: 4 fő

Pécs
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 1
Pápai Káplán: 2
Összesen: 3 fő

 

Veszprém
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 2
Pápai Káplán: 1
Összesen: 3 fő

Hajdúdorog
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 2
Pápai Káplán: 0
Összesen: 2 fő

Kaposvár
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 1
Pápai Káplán: 0
Összesen: 1 fő

Tábori Püspökség
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 1
Pápai Káplán: 0
Összesen: 1 fő

Pannonhalma
Apostoli Protonotárius: 0
Pápai Prelátus: 0
Pápai Káplán: 0
Összesen: 0 fő

2010. február 9., kedd

» Szentszék és Magyarország – a diplomáciai kapcsolatok 20. évfordulója
21:24 | Diplomácia | Érdekesség | Kánonjog | Magyar vonatkozás | Történelem | vatikanifigyelo | 0 komment

Húsz évvel ezelőtt állt helyre a rendes diplomáciai kapcsolat a Szentszék és Magyarország között, mégpedig az ilyenkor szokásosnál jóval ünnepélyesebb keretek között. 1990. február 9-én maga Agostino Casaroli bíboros államtitkár, illetve Németh Miklós magyar miniszterelnök írta alá a budapesti Országházban azt a nemzetközi szerződést, amely kimondta, hogy a felek “a mai napon helyreállítják a diplomáciai kapcsolatokat”.

A megállapodásban rögzítették, hogy Magyarországon az egyházat érintő kérdéseket “egyrészt az új Kánonjogi Kódex, másrészt a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az Egyházakról szóló új Törvény rendelkezései” szabályozzák (ti. az 1990. évi IV. törvény). Ezáltal a magyar állam tételesen is elismerte, hogy az egyház saját jogrendje, a kánonjog alapján folytatja működését, és ennek tiszteletben tartására kötelezte magát. A vallásszabadságról szóló törvény említése egyúttal bizonyos nemzetközi szintű védelmet is biztosított az abban foglalt jogoknak. A húsz évvel ezelőtti szerződés szolgál mindmáig a kétoldalú kapcsolatok alapjául, hiszen úgy rendelkezik, hogy “kölcsönös érdeklődésre számottartó egyedi kérdéseket, amelyek kétoldalú megegyezést kívánnak, a Felek a jövőben közös megállapodás útján oldják meg”.

Ennek nyomán jött létre 1994-ben a tábori püspökségről szóló szerződés, majd 2008-ban az annak rendelkezéseit értelmező memorandum, illetve 1997-ben az aláírásának helyszíne nyomán “Vatikáni szerződésnek” nevezett megállapodás “a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről”. Utóbbi azért is kiemelkedően fontos, mert az egyház által fenntartott közoktatási, illetve egyéb közszolgáltatást nyújtó intézmények állami és önkormányzati fenntartókéval azonos szintű pénzügyi támogatásáról rendelkezik, valamint rögzíti annak lehetőségét, hogy az állampolgárok személyi jövedelemadójuk 1%-át az egyház javára ajánlhassák fel.

A diplomáciai kapcsolatok helyreállítására azért volt szükség, mert mint ismeretes, 1945-ben a hazánkat megszálló szovjetek kiutasították a pápai nunciust. Igaz, az 1964-ben a magyar kormány és ugyancsak Agostino Casaroli által aláírt részleges megállapodásokat követően létezett már egyfajta rendszeres diplomáciai érintkezés a két fél között, de nem hivatalos és rendes diplomáciai kapcsolat. Ez utóbbinak újrafelvételéről a ’80-as évek végén indult meg a gondolkodás Magyarországon, ám megvalósítására csak a rendszerváltozás során került sor – tehát már azt követően, hogy II. János Pál pápa elfogadta a hazánkba szóló meghívást.

A kereszténység felvétele óta természetes igénye volt Magyarországnak, hogy kapcsolatban álljon a Szentszékkel. Mégpedig abból fakadóan, hogy a katolikus egyház mindig is fontos tényezője volt a magyar társadalomnak, hogy hazánk a nyugati civilizáció szerves része, s hogy a Szentszék bizony jelentős nemzetközi tényező, amellyel ma már a világ legtöbb országa kapcsolatban áll.

E kétoldalú kapcsolatnak azonban belső egyházi jelentősége is van, sőt az nevezhető a fontosabbnak. Biztosítja ugyanis, hogy a pápa követe, a nuncius teljesíthesse elsődleges küldetését, ami abban áll, hogy képviseli a Szentatyát a helyi egyháznál, erősítve a Péter Utóda és az itteni egyházmegyék közötti kommúniót, az egyetemes egyházat összetartó köteléket. Jelenlétével is kifejezésre juttatja az egyetemes egyház pásztorának gondoskodását, akinek az a legfőbb feladata, hogy megerősítse a hitben az itteni egyházat és fenntartsa egységét.

A diplomáciai jellegű kapcsolat jelentőségét pedig az adja, hogy általa az egyház felajánlja együttműködését az államnak egyrészt az adott társadalom javára, másrészt az egész emberiség békéje és fejlődése érdekében. Ugyanakkor támogatja, s ha kell, a nemzetközi jog eszközeivel is védelmezi a püspökök tevékenységét.

A diplomáciai viszony tehát, ami hazánkkal éppen húsz éve állt helyre, valójában a pápa péteri szolgálata gyakorlásának egyik fontos eszköze, aminek megléte és akadálytalan működése egyben az emberi jogok, köztük a vallásszabadság mércéjéül is szolgál az adott ország viszonylatában.

Érszegi Márk Aurél / Vatikáni Rádió

A húsz évvel ezelőtti eseményről szóló korabeli tudósítás olvasható az MTI honlapján.

Ld. még Magyar Kurír beszámolóját.

2010. február 4., csütörtök

» Casaroli bíboros véleménye az 1964-es részleges megállapodásról
17:58 | Diplomácia | Érdekesség | Történelem | vatikanifigyelo | 0 komment

A majdnem pontosan húsz évvel ezelőtt meghaladottnak nyilvánított, a Szentszék és a magyar kormány között 1964-ben megkötött „részleges megállapodás”, s vele együtt az egész ún. vatikáni Ostpolitik megítélése – érthető módon – mindmáig korántsem egyértelmű. Különösen abból a szempontból, hogy szükséges volt-e, illetve segített avagy rontott-e a magyar egyház helyzetén. Az ellentétes értékelések természetesen jogosak lehetnek. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy maga Agostino Casaroli, aki ennek a folyamatnak „atyja” volt vatikáni részről, hogyan értékelte utólag az eredményeket.

A részleges megállapodás megkötése negyvenötödik évfordulójáról az Új Ember (2009. szeptember 13.) „Többet ártott, mint használt...” címmel emlékezett meg, többek között a néhai bíboros emlékiratait idézve (A. Casaroli: A türelem vértanúsága. A Szentszék és a kommunista államok (1963-1989), Szent István Társulat, Budapest: 2001.).

A cikk szerint utólag maga Casaroli is szomorúan állapította meg, hogy „a Budapesten született megállapodás nemcsak hogy nem hozott semmi javulást a magyar egyháznak, de aláírása után - talán az ügy egyenes következményeként - több szempontból tovább romlott a helyzet”, és ennek jeleit is felsorolja: újabb papokat tartóztattak le és ítéltek el; az egyházi kinevezések területén a püspökök szabadságát ugyanúgy vagy még inkább korlátozták stb.

A Casaroli-emlékirat magyar kiadásából vett idézet nyomán az a benyomás támadhatna, mintha a szerző valóban inkább ártalmas, mintsem hasznos eredménynek értékelné a megállapodást. Az idézetet az eredeti, olasz nyelvű kézirat szövegkörnyezetével összevetve azonban más képet kapunk.

Casaroli ugyanis itt arról ír, hogy a Vatikánban már a megállapodás megkötése után fel voltak készülve a bírálatokra, amik azután nem is maradtak el, s amelyek egyenesen azt állították, hogy a budapesti megállapodás nem vezetett semmiféle javuláshoz a magyar egyház helyzetében, sőt sok szempontból jelentős romlás követte. Figyelem: tehát nem ő értékeli negatívan a megállapodás hatásait, hanem a kritikusok bírálatát idézi.

Íme az eredeti olasz szöveg:

„Eravamo preparati alle critiche e alle contestazioni. E queste non mancarono. Sino al punto di affermare non soltanto che le „intese” raggiunte a Budapest non avevano portato ad alcun miglioramento della situazione della Chiesa in Ungheria, ma che, anzi, erano state seguite da notevoli peggioramenti sotto vari aspetti: forse ne erano state addirittura esse stesse la causa.

Si segnalavano in particolare: notizie di nuovi arresti e condanne di ecclesiastici...”.

Agostino Casaroli, Il martirio della pazienza. La Santa Sede e i paesi comunisti (1963-89). Introduzione di Achille Silvestrini. A cura di Carlo Felice Casula e Giovanni Maria Vian. Einaudi, 2000., 92. old.

 

Saját értékelését a néhai bíboros államtitkár a könyv több más pontján is kifejti, nem hagyva kétséget afelől, hogy 1990-ből visszatekintve az 1964-es megállapodás és a vonatkozó tárgyalások „nem voltak haszontalanok”.

Egy helyütt a megállapodást egyenesen olyan „állványzathoz” hasonlítja, amelyet a Szentszék nagy fáradsággal emelt a magyar egyház köré, s az a megpróbáltatások idején hozzájárult a kommunista rendszer „faltörőkosától és csákányütéseitől” szenvedő egyház megtámasztásához.

(Íme az eredeti olasz idézet: „Le intese del 1964 venivano a trovarsi cosí del tutto superate. Rilevavo ció, naturalmente senza alcun rimpianto, con il sentimento che il lungo lavoro che quelle intese erano costate non era stato vano: cadeva la vecchia impalcatura, faticosamente eretta dalla Santa Sede d'accordo o meglio in lotta con un regime impegnato nella distruzione del sentimento religioso e per la caduta della Chiesa cattolica, ma essa nel tempo della tribolazione aveva contribuito a sostenere un edificio oggetto di continui assalti di ariete e di piccone e che appariva perció sempre piú traballante. Il 1989 torovava l'istituzione ecclesiastica in Ungheria ancora ben solida, anche se mostrava evidenti segni dei colpi ricevuti durante piú di quarant'anni.” (p. 19.)